Siratószoba

Sírni szomorúságunkban és örömünkben egyaránt lehet. Siratni csak azt siratjuk, amit, és akit egy időre, vagy akár örökre elveszítünk. A szülő nő sírásának örömkönnyei kifejezhetik meghatódását, de siratása csak egyet jelenthet: elveszítette újszülöttjét, és vele a reményeit, a szülővé válását, sőt úgy érezheti, a jövőjét is.

A gyász fájdalmát senki nem veheti el tőlünk, de családunk és környezetünk szerető támogatásából erőt meríthetünk. A vetélést és a szülés körüli gyermekelvesztést követő gyászfolyamatban azonban magukra maradnak a gyászolók: a társadalomban kialakult tabuk miatt izolálódnak, kommunikációs zárlatba kerülnek.

Előfordul, hogy a kismama a kórházban meg sem nézheti a kisbabát (az orvosok igyekeznek mielőbb eltüntetni), kérdéseire zavart válaszokat kap, sőt, az ápoló személyzet kerüli őt. Hazatérve sem jobb a helyzet: a jó szándékú családtagok úgy tesznek, mintha mi sem történt volna, arra biztatják a párt, hogy felejtsék el a történteket, és mielőbb lássanak hozzá egy újabb kisbaba beütemezéséhez. A zavart barátok pedig tapintatosan kerülik a témát, növelve ezzel az elszigeteltséget.

Rovatunkban a fájó magányt szeretnénk oldani, társul szegődünk a veszteségben azzal, hogy elemző írások és személyes beszámolók közlésével segítünk betekintést nyerni e megkülönböztetett gyásznak a lelki folyamataiba.
  • 1
  • 1
  • 1
  • 1
  • 1
  • 1